Ima az elhunytakért a Bibliában és az egyházi hagyományban

Röviden

Az elhunytakért mondott ima a Szentírásban gyökerezik – a legvilágosabban a Makkabeusok második könyvében (2Makk 12,43–46) –, és az Egyházban az első századok óta tanúsított: Tertullianusnál, Jeruzsálemi Szent Cirillnél, Szent Ágostonnál és Aranyszájú Szent Jánosnál. Alapja a szentek közössége – a földön élő hívők, a megtisztulásban levő elhunytak és a mennyben levő szentek egysége (KEK 962). Ennek az imának legfontosabb formája kezdettől fogva az elhunytakért felajánlott Eucharisztia volt (KEK 1371); a gregorián szentmisék ennek egyik hagyományos formája.

A Makkabeusok második könyve – a szöveg

A csata után Júdás Makkabeus felfedezte, hogy az elesettek bálványkultuszhoz kötődő tárgyakat hordtak maguknál. A Szentírás így írja le, mit tett (a szöveg tartalmának összefoglalásával):

Gyűjtést rendezett a nép körében, és mintegy kétezer ezüstdrachmát küldött Jeruzsálembe, hogy mutassanak be bűnért való áldozatot. Igen szépen és nemesen cselekedett, mert a feltámadásra gondolt. Ha ugyanis nem remélte volna, hogy az elesettek feltámadnak, fölösleges és értelmetlen dolog lett volna a halottakért imádkozni; ha pedig arra gondolt, hogy a jámboran elhunytakra a legszebb jutalom vár, szent és jámbor gondolat volt ez. Ezért mutatott be engesztelő áldozatot a halottakért, hogy megszabaduljanak bűneiktől (vö. 2Makk 12,43–45).

Ebben a rövid részben három olyan elem van, amely megmaradt az Egyház gyakorlatában: az elhunytakért bemutatott áldozat, a közösség adománya (a gyűjtés, amelyből fedezték) és indoklásként a feltámadásba vetett hit. A Katekizmus a halál utáni megtisztulásról szólva idézi ezt a szöveget (KEK 1032). Történelmi hátterét és a könyv jelentőségét a protestánsokkal folytatott vitában az ima az elhunytakért oldalon tárgyaljuk, a megtisztulásról szóló tanítást pedig a tisztítótűz az Egyház tanításában című írásban.

Az Újszövetség

Az Újszövetség nem tartalmaz parancsot az elhunytakért mondott imára, de van benne egy rész, amelyet sok kommentátor ebben az értelemben olvas. Szent Pál Onezifórról írja, hogy az Úr irgalmazzon Onezifór házának, és adja meg neki, hogy azon a napon irgalmat találjon az Úrnál (vö. 2Tim 1,16.18). Az apostol Onezifór házáról beszél, róla magáról pedig múlt időben; innen a feltevés, hogy Onezifór már nem élt. A szöveg ezt nem mondja ki egyenesen, ezért lehetséges, nem pedig biztos utalásnak tekintjük. Fontosabb az, amit az Egyház Izrael hitéből átvett, és Krisztus feltámadásának fényében továbbfejlesztett.

Az egyházatyák

Tertullianus (200 körül)

A koszorúról című értekezésében Tertullianus felsorolja azokat a szokásokat, amelyeket a keresztények a hagyományból vettek át: „Oblationes pro defunctis, pro nataliciis, annua die facimus” – „Áldozatot mutatunk be az elhunytakért és [a mennyei] születésnapjukon, évente, az évfordulón” (De corona 3). Az egyszeri házasságról című írásában egy özvegyet ír le, aki imádkozik férje lelkéért, enyhülést kér számára […], és áldozatot mutat be elszenderülésének évfordulóin (De monogamia 10). Ez az egyik legrégebbi tanúsága annak a szokásnak, amelyet ma a halál évfordulóján bemutatott szentmisének nevezünk.

Jeruzsálemi Szent Cirill (4. század)

Az újonnan megkeresztelteknek tartott katekézisekben Jeruzsálem püspöke elmagyarázza, hogy az eucharisztikus imában megemlékeznek mindazokról, akik előttünk elszenderültek, abban a meggyőződésben, hogy nagy segítség ez azoknak a lelkeknek, akikért a könyörgést mondják, amikor jelen van a szent és félelmetes áldozat. A Katekizmus éppen ott idézi ezt a szöveget, ahol az elhunytakért bemutatott Eucharisztiáról beszél (KEK 1371; Misztagógiai katekézisek 5,9–10).

Szent Ágoston és Szent Mónika (4–5. század)

A haldokló Mónika kérését – hogy emlékezzenek meg róla „az Úr oltáránál” – sok hívő ismeri. Kevésbé ismert a Vallomások IX. könyvének két további része. Ágoston feljegyzi, hogy sírjánál, mielőtt testét elhelyezték volna, „bemutatták érte megváltásunk áldozatát” (IX 12,32). A könyvet pedig azzal a kéréssel zárja Istenhez, hogy indítsa olvasóit arra, hogy „mindazok, akik ezt olvassák, emlékezzenek meg oltárodnál Mónikáról, szolgálódról, és Patríciusról, egykori férjéről” (IX 13,37; saját fordításunk). A fiú, aki maga is püspök volt, idegen embereket kér arra, hogy az oltárnál imádkozzanak szüleiért – aligha van szebb kép arról, mi az elhunytért kért szentmise.

Aranyszájú Szent János (4–5. század)

A Katekizmus idézi buzdítását, hogy segítsünk az elhunytakon, és emlékezzünk meg róluk: ha Jób fiait megtisztította az apjuk által bemutatott áldozat (Jób 1,5), miért kételkednénk abban, hogy az elhunytakért bemutatott áldozataink vigasztalást hoznak nekik (KEK 1032).

Két évszázaddal később Nagy Szent Gergely a Dialógusokban leírta az elhunyt Justus szerzetesért bemutatott harminc szentmisét – tőle származik a gregorián szentmisék elnevezése.

A szentek közössége – miért van értelme?

Az elhunytakért mondott ima nem az érdemek mágikus „átutalása”, hanem az Egyház egységének kifejezése. A Katekizmus VI. Pál Isten népének hitvallása nyomán megvallja a hitet Krisztus összes hívőjének közösségében – a földön zarándokokéban, a megtisztuláson átmenő elhunytakéban és a mennyben levő szentekében –, akik együtt egyetlen Egyházat alkotnak (KEK 962). Ezért az elhunytakért mondott imánk nemcsak nekik segíthet, hanem az ő értünk való közbenjárásukat is hatékonnyá teheti (vö. KEK 958). A szeretet nem ér véget a halállal – csak kifejeződésének módja változik.

Az elhunytakért felajánlott Eucharisztia és a gregorián misesorozat

A Makkabeusoktól Ágostonig ugyanaz a motívum tér vissza: az elhunytakért áldozatot mutatnak be. Az Újszövetségben ez Krisztus egyetlen áldozata, amely minden szentmisében jelenvalóvá válik, és amelyet azokért az elhunyt hívekért is felajánlanak, akik Krisztusban haltak meg, de még nem tisztultak meg teljesen (KEK 1371). A gregorián misesorozat semmi újat nem tesz hozzá ehhez az áldozathoz – ennek harminc napon át tartó, kitartó felajánlása egyetlen személyért, annak mintájára, amit Mónika kért. Gyakorlati tanácsokat a szentmise az elhunytért és a mi a gregorián misesorozat című útmutatókban talál, a szándékot pedig a gregorián szentmisék kérése oldalon jelezheti.

Források

• Az Ó- és Újszövetségi Szentírás (Biblia Tysiąclecia, lengyelül): 2Makk 12, 2Tim 1
• A Katolikus Egyház Katekizmusa, 958, 962, 1032, 1371 – vatican.va
• Tertullianus, De corona 3; De monogamia 10 (latin szöveg; saját fordítás)
• Szent Ágoston, Confessiones IX 11,27; 12,32; 13,37 (latin szöveg; saját fordítás)
• Jeruzsálemi Szent Cirill, Misztagógiai katekézisek 5,9–10 (a KEK 1371 nyomán); Aranyszájú Szent János, Homíliák a korintusiakhoz írt első levélhez 41,5 (a KEK 1032 nyomán)