A gregorián szentmisék története

Nagy Szent Gergely – pápa és szerzetes

Gergely 540 körül született Rómában, egy tehetős szenátori családban. Fiatalon Róma város prefektusa, vagyis a város egyik legfontosabb tisztségviselője volt. Néhány év múlva lemondott hivataláról, a Caelius-dombon álló családi házában Szent András tiszteletére kolostort alapított, és maga is szerzetes lett benne. Később diakónussá szentelték, és a pápa követeként Konstantinápolyban élt. Hazatérése után visszatért a kolostorba, 590-ben pedig Péter székébe választották.

Pápaként éhínség és járványok idején gondoskodott a szegényekről, misszionáriusokat küldött Angliába, és gazdag írásos hagyatékot hagyott hátra – homíliákat, a „Lelkipásztori regulát”, a Jób könyvéhez írt „Moraliát”. 604. március 12-én halt meg. Az Egyház „Nagynak” nevezte; a nyugati Egyház négy nagy egyházatyjának egyike.

A „Dialógusok” – honnan ismerjük a történetet?

593–594 körül Gergely megírta a „Dialógusokat” – Péter diakónussal folytatott beszélgetést Itália szentjeiről és csodáiról. A legismertebb a II. könyv, amely teljes egészében Szent Benedeknek szól. A IV. könyv a lélek halál utáni sorsáról szól. Gergely itt többek között azt írja, hogy bizonyos könnyebb vétkekért a halál után megtisztulás van, és hogy az elhunytak lelkének segít a szentmiseáldozat. Ennek alátámasztására több eseményt is felhoz – egyikük, ahogy maga hangsúlyozza, saját kolostorában történt mintegy három évvel korábban. Ez Justus szerzetes története (IV. könyv, 55. vagy 57. fejezet – kiadástól függően).

Justus szerzetes és a három aranypénz

Justus a Szent András-kolostor szerzetese volt, és értett az orvosláshoz – magát Gergelyt is ápolta gyakori betegségeiben. Amikor súlyosan megbetegedett, bevallotta édestestvérének, Copiosusnak, hogy három aranypénzt rejteget. A testvérek meg is találták az orvosságok közé dugva. Egy olyan kolostorban, ahol mindennek közösnek kellett lennie, ez a szegénységi fogadalom súlyos megszegése volt.

Gergely, aki akkor apát volt, szigorúan döntött – a haldokló javára és mások okulására egyaránt. Megparancsolta Pretiosus perjelnek, hogy a testvérek ne látogassák Justust, halála után pedig a szerzetesek temetőjén kívül, a pénzérmékkel együtt temessék el. Amikor Justus megtudta, miért hagyták magára a testvérek, őszintén megbánta bűnét, és ebben a bánatban halt meg.

Nagyjából harminc nappal halála után Gergely – ahogy írja – részvétet kezdett érezni az elhunyt iránt. Hívatta Pretiosust, és meghagyta neki, hogy harminc egymást követő napon mutassák be Justusért a szentmiseáldozatot, egyetlen napot sem kihagyva. A testvérek teljesítették a parancsot. Egy éjjel Justus megjelent Copiosusnak, aki semmit sem tudott a bemutatott szentmisékről, és azt mondta neki, hogy eddig rosszul volt, de most már jól van, mert aznap megáldozott. Amikor a szerzetesek megszámolták a napokat, kiderült, hogy éppen akkor mutatták be a harmincadik szentmisét.

Gergely azzal a következtetéssel zárta beszámolóját, hogy az elhunyt testvér a szentmiseáldozat által szabadult meg. Ettől az eseménytől fogva nevezik gregoriánnak az egyetlen elhunytért bemutatott harminc szentmisét.

Háttér: ima az elhunytakért Gergely előtt

Gergely nem kitalálta az elhunytakért mondott imát – csak leírta egyik formáját. Már az Ószövetség elbeszéli, hogyan mutatott be Júdás Makkabeus engesztelő áldozatot az elesettekért, hogy megszabaduljanak bűneiktől (2Makk 12,43–46). Az első keresztények az Eucharisztia ünneplésekor emlékeztek meg az elhunytakról: Tertullianus a 2. és 3. század fordulóján az elhunytakért haláluk évfordulóján bemutatott áldozatokat említ, Szent Ágoston pedig a „Vallomásokban” leírja, hogy haldokló édesanyja, Szent Mónika csak egyet kért: hogy emlékezzenek meg róla az oltárnál. A Katekizmus úgy foglalja össze ezt a hagyományt, hogy az Egyház kezdettől fogva tisztelettel emlékezett az elhunytakra, és imádságokat ajánlott fel értük, főként az eucharisztikus áldozatot (KEK 1032). Erről a tanításról bővebben a tisztítótűz az Egyház tanításában című írásban szólunk.

Hogyan terjedt el a szokás?

A „Dialógusok” a középkor legtöbbet olvasott könyvei közé tartoztak, és velük együtt terjedt Justus története is. Az egyetlen elhunytért bemutatott harminc szentmise szokása először a kolostorokban honosodott meg, majd az egész nyugati Egyház plébániáin, és a „gregorián harmincad” (lat. tricenarium Gregorianum) lett az állandó elnevezése. Magyarul ma leginkább gregorián szentmisékről vagy gregorián misesorozatról beszélünk.

A gyakorlat évszázadokon át főként a hívek jámborságaként fejlődött. Az Egyház nem dekrétummal hozta létre, hanem idővel megerősítette, hogy összhangban van a hittel, és pontosította bemutatásának szabályait.

1884 – a Búcsúk Kongregációjának elismerése

1884-ben a Búcsúk Kongregációja jámbornak és észszerűnek ismerte el a hívek bizalmát a harminc gregorián szentmise értékében. Ez a megfogalmazás fontos: az Egyház itt nem ígér meghatározott hatást, hanem megállapítja, hogy az emberek e gyakorlatba vetett hitének szilárd alapja van, és nem babona.

1967 – a „Tricenario Gregoriano” nyilatkozat

A legfontosabb mai dokumentum a Szent Zsinati Kongregáció 1967. február 24-i „Tricenario Gregoriano” nyilatkozata (AAS 59 [1967], 229–230. o.), amelyet VI. Pál pápa megbízásából adtak ki. Egy gyakorlati kérdésre felel: mi történik, ha a harminc szentmiséből álló sorozat megszakad? A dokumentum kimondja (szabad fordításban):

A harminc gregorián szentmise sorozata, ha előre nem látható akadály (például váratlanul fellépő betegség) vagy más észszerű ok (például temetési vagy esküvői szentmise bemutatása) miatt megszakad, az Egyház rendelkezése alapján megőrzi az ima azon gyümölcseit, amelyeket az Egyház gyakorlata és a hívek jámborsága elismer, a celebráló pap pedig köteles mielőbb kiegészíteni a harminc szentmise bemutatását. Az ordinárius pedig gondosan ügyeljen arra, hogy ilyen fontos területen ne forduljanak elő visszaélések.

A nyilatkozatot Pietro Palazzini érsek titkárként és Florenzio Romita altitkárként írta alá. Még ugyanabban az évben a Zsinati Kongregációt Papi Kongregációra nevezték át. A dokumentumot részletesebben a „Tricenario Gregoriano” – az 1967-es nyilatkozat oldalon tárgyaljuk, gyakorlati következményeit pedig a megszakítható-e a gregorián misesorozat című cikkben.

A gregorián misesorozat ma

Tizennégy évszázad után a gyakorlat lényegében ugyanaz, mint a Caelius-dombi kolostorban: harminc szentmise, napról napra, egyetlen elhunytért. Csak annyi változott, hogy ma a szentmiséket egy vagy több pap is bemutathatja, különböző templomokban, a szándékot pedig távolról is be lehet jelenteni. Hogy ma hogyan értjük ezt az imát, a mi a gregorián misesorozat? című cikkben magyarázzuk el, az elhunytakról való megemlékezés más formái közötti helyéről pedig az ima az elhunytakért oldalon írunk.

A Białyniczei Szűzanya kegyhelyén folytatjuk ezt a hagyományt: a világ minden tájáról fogadunk szándékokat, és gregorián szentmiséket mutatunk be Białyniczében, valamint Kelet-Fehéroroszország más plébániáinak papjai segítségével. Ha elhunyt szerettét szeretné bekapcsolni ebbe az évszázados imádságba, az űrlapon kérhet gregorián szentmiséket.

Források

• Nagy Szent Gergely, „Dialógusok”, IV. könyv (1608-as angol fordítás)
• Acta Apostolicae Sedis 59 (1967), 229–230. o. – „Tricenario Gregoriano” nyilatkozat
• Liturgista.pl – a „Tricenario Gregoriano” nyilatkozat lengyel szövege
• A Katolikus Egyház Katekizmusa – 958, 1030–1032
• Niedziela.pl – Nagy Szent Gergely és a gregorián misesorozat (lengyelül)
• Jezsuiták, Szent István-plébánia – miseszándékok (lengyelül)